Sattarani a gyűlölet istene - részlet

–  Jézusom! Vigyázzon! Mindnyájan itt halunk meg!

Ordítás, fékcsikorgás és felverődő kavics géppisztolyszerű ropogása hallatszott, de a kisbusznak végül mégis sikerült az úton maradnia, hogy aztán bőgő motorral újra nekifeszüljön az emelkedőnek.

– A francba ember, ki akar nyírni bennünket?! – hallatszott a hátam mögül egy dühödt hang, de a sofőrt láthatóan egyáltalán nem hozta ki a sodrából a méltatlankodás. Ami azt illeti a volánnál ülő jól megtermett, szakállas férfinak éppen elég gondot jelentett, hogy a nyolcszemélyes kisbuszt az éjszakai homokviharban a veszedelmesen kanyargó, meredek szerpentinen tartsa.

A kerekek ijesztően csúsztak a földutat borító vastag kavicsrétegen, és a fényszórók reménytelenül próbáltak áthatolni a kavargó porfelhőn.

–  Miért nem állunk meg?! Hallja?! Hova a nyavalyába sietünk?!

Kissé hátrafordultam ültömben és megpróbáltam szemügyre venni a fülembe ordítót, de az utastérben honoló sötétség miatt gyakorlatilag semmit sem láttam belőle, így aztán visszafordultam, s a tekintetemet sofőrünk hátára függesztettem.

A szakállas fékezett, rántott egyet a kormányon, aztán visszaváltott és felpörgette a motort.

– Semmi értelme megállni – felelte aztán. – Ezek a homokviharok teljesen kiszámíthatatlanok. Lehet, hogy az egésznek tíz percen belül vége, de lehet, hogy egész éjszaka eltart. Úgyhogy, kitartás, nem lesz semmi baj.

–  Marhára megnyugtatott – harsogta a mögöttem ülő olyan hangerővel, hogy komolyan fontolóra vettem néhány jól megtermett pofon kiosztását a dobhártyám védelme érdekében.

–  Milyen messze lehetünk még? – tudakolta a sofőr mellett ülő, lányos arcú fiatalember.

–  Néhány kilométer – rándította meg a vállát a kérdezett.

–  És… gyakran szokott ilyen lenni errefelé az időjárás?

– Sajnos igen. Azok szerint, akik régebb óta laknak itt, kb. tizenöt éve kezdődött. Úgy látszik, akkor kezdte éreztetni a hatását a gátlástalan erdőirtás, amit a lejjebb fekvő területeken folytatnak. Könyörtelenül pusztítják az erdőt, hogy még több legyen a megművelhető földterület, és arra nem gondolnak, hogy ezzel teljesen felborítják a természet egyensúlyát. Ha így megy tovább, húsz év múlva az egész Mato Grossót letarolják. Pedig merem állítani, hogy ez Brazília egyik legszebb vidéke.

– Nekem nem úgy tűnik – szólalt meg ismét a mögöttem ülő mogorván, de szerencséjére valamivel halkabban.

–  Majd nézze csak meg holnap reggel!

–  Ahhoz azt még meg kell érni.

– Tényleg – kapcsolódott be a társalgásba egy másik hátul ülő –, mennyire gyakoriak errefelé a balesetek?

Harrelson – mert így hívták a szakállas férfit – most először komorodott el, amióta elindultunk Cuiabából.

–  Meglehetősen ritkák – felelte rövid hallgatás után diplomatikusan.

–  Mennyire ritkák?

Harrelson sóhajtott egyet.

–  Hát… évente két-három kocsi szokott lezuhanni – közölte, majd hallva, hogy a kérdező felháborodva felhorkan, sietve hozzátette: – De, akkor se mindig hal meg mindenki.

VISSZA A KÖNYVTÁRBA