![]() Sattarani a gyûlölet istene - részlet ![]() –
Jézusom! Vigyázzon! Mindnyájan itt halunk
meg! Ordítás,
fékcsikorgás és felverõdõ
kavics géppisztolyszerû
ropogása hallatszott, de a
kisbusznak végül mégis sikerült az úton
maradnia, hogy aztán bõgõ
motorral újra nekifeszüljön
az emelkedõnek. –
A francba ember, ki akar nyírni bennünket?!
– hallatszott a hátam mögül egy dühödt
hang, de a sofõrt
láthatóan egyáltalán nem hozta ki a
sodrából a méltatlankodás. Ami azt illeti a
volánnál ülõ
jól megtermett, szakállas férfinak éppen
elég gondot jelentett, hogy a nyolcszemélyes kisbuszt az
éjszakai homokviharban
a veszedelmesen kanyargó, meredek szerpentinen tartsa. A
kerekek ijesztõen
csúsztak a földutat borító vastag
kavicsrétegen, és a fényszórók
reménytelenül próbáltak áthatolni a
kavargó
porfelhõn. –
Miért nem állunk meg?! Hallja?! Hova a
nyavalyába sietünk?! Kissé
hátrafordultam ültömben és
megpróbáltam szemügyre
venni a fülembe ordítót, de az utastérben
honoló sötétség miatt gyakorlatilag
semmit sem láttam belõle,
így aztán visszafordultam, s a tekintetemet sofõrünk
hátára függesztettem. A
szakállas fékezett, rántott egyet a
kormányon, aztán visszaváltott és
felpörgette a motort. –
Semmi értelme megállni – felelte aztán.
–
Ezek a homokviharok teljesen kiszámíthatatlanok. Lehet,
hogy az egésznek tíz
percen belül vége, de lehet, hogy egész
éjszaka eltart. Úgyhogy, kitartás, nem
lesz semmi baj. –
Marhára megnyugtatott – harsogta a
mögöttem
ülõ
olyan hangerõvel,
hogy komolyan fontolóra vettem néhány
jól megtermett pofon kiosztását a
dobhártyám védelme érdekében. –
Milyen messze lehetünk még? – tudakolta a
sofõr
mellett ülõ,
lányos arcú fiatalember. – Néhány kilométer – rándította meg a vállát a kérdezett. –
És… gyakran szokott ilyen lenni errefelé az
idõjárás? –
Sajnos igen. Azok szerint, akik régebb óta
laknak itt, kb. tizenöt éve kezdõdött.
Úgy látszik, akkor kezdte éreztetni a
hatását a gátlástalan erdõirtás,
amit a lejjebb fekvõ
területeken folytatnak.
Könyörtelenül pusztítják az erdõt,
hogy még több legyen a megmûvelhetõ
földterület, és arra nem
gondolnak, hogy ezzel teljesen felborítják a
természet egyensúlyát. Ha így megy
tovább, húsz év múlva az egész Mato
Grossót letarolják. Pedig merem állítani,
hogy ez Brazília egyik legszebb vidéke. –
Nekem nem úgy tûnik
– szólalt meg ismét a mögöttem ülõ
mogorván, de szerencséjére valamivel halkabban. –
Majd nézze csak meg holnap reggel! –
Ahhoz azt még meg kell érni. –
Tényleg – kapcsolódott be a
társalgásba egy
másik hátul ülõ
–, mennyire gyakoriak errefelé a balesetek? Harrelson
– mert így hívták a szakállas
férfit – most elõször
komorodott el, amióta
elindultunk Cuiabából. –
Meglehetõsen
ritkák – felelte rövid hallgatás után
diplomatikusan. –
Mennyire ritkák? Harrelson
sóhajtott egyet. – Hát… évente két-három kocsi szokott lezuhanni – közölte, majd hallva, hogy a kérdezõ felháborodva felhorkan, sietve hozzátette: – De, akkor se mindig hal meg mindenki. VISSZA A KÖNYVTÁRBA |