Kung-fu életre-halálra - részlet




Fruggi váratlanul tört ránk, akár az afrikai homokvihar a sivatag gyanútlan utazóira. Épp kedvenc törzshelyünkön ebédeltünk, és – nem is sejtvén, milyen hátborzongató kalandba mászunk bele pillanatokon belül – felszabadultan tárgyaltuk az elmúlt éjszaka során végrehajtott akciónkat, amellyel sikerült ártalmatlanná tenni azt az rült kéjgyilkost, aki egyik megbízónkat fenyegette.

Ebben a békés, mondhatni idilli hangulatban csapott le ránk régi ismersünk, az ügyfogyott, ámde örökké vidám, köpcös emberke.

– Juhé! – rikoltotta a terem túlsó végébl, amint kiszúrt bennünket, aztán nekiiramodott, s a következ pillanatban már ott is volt az asztalunknál. – Jaj, de jó, hogy még itt vannak! – huppant le mellénk. – Már a kínok kínját álltam ki, mert lepusztult a járgányom, a titkárnjük meg azt csacsogta, hogy csak félháromig lesznek itt, aztán mennek valami bokszmeccsre.

– A bokszmeccs stimmel – bólintottam, miközben elfojtott mosollyal adóztam a kis köpcös jól ismert, mindig üdít beszédstílusának –… de annyira azért nem vagyunk pedánsak, hogy percre pontosan éljük az életünket. Másrészt még csak negyed három van.

– Nem semmi, akkor ezek szerint gyors voltam, mint Ben Johnson doppinggal meg hátszéllel – állapította meg elégedetten Fruggi, majd hozzátette: – De meg is hajtottam a taxist… mert utálom, ha nem tudom teljesíteni, amit megígérek.

– Miért, mit ígért meg? – tudakolta óvatosan Mike, mintha csak megérezte volna, hogy a kis köpcös hirtelen felbukkanása a késbbiekben egész sor hajmereszt kalandba hajszol bele bennünket. – És kinek?

– Hát természetesen Wilmotnak azt, hogy ma délután összehozom Los Angeles két legfrankóbb magánnyomozójával. Márpedig azok maguk.

Elvigyorodtunk, de csak egy pillanatra. Aztán szinte egyszerre kérdeztük:

–  Ki az a Wilmot?

– Nagy cápa az ürge – magyarázta lendületesen Fruggi –, mindenféle elektronikai szerkentyvel meg ilyesmivel kereskedik. Egyébként én is innen ismerem, ugyanis pár évvel ezeltt én is üzleteltem számítógépekkel. Persze, én csak kis szardínia voltam hozzá képest, de egyszer egy üzlet közvetítjeként mégis megismerkedtem vele. Jó humorú, nem lekezel stílusú, egyszóval szimpatikus ürge. Ezért is esett meg rajta tegnap a szívem.

–  Miért, mi történt tegnap?

–  Összefutottunk egy bárban.

–  És?

– Mit mondjak, már kilométerekrl látszott csórikámon, hogy nyakig van a szószban. Kialvatlan volt, borostás, csapzott, meg totál részeg. Pedig egyébként nem szokása kiütni magát. Ráadásul a hely, ahol összeakadtam vele, csak a hozzám hasonló kispályások számára elfogadható, az olyanok, mint , be se teszik oda a lábukat, csak ha már annyira lerobbant állapotban vannak, hogy minden mindegy nekik. Meredt is a kukkerom rendesen, amikor megláttam, de aztán csak magamhoz tértem. Odamentem hozzá, és faggatni kezdtem, mi baja. Elször baromi titokzatos volt, meg minden, de aztán az ötödik, jobban mondva, neki már vagy a huszadik whisky után végre kinyögte, hol szorít a cip.

– No, és hol szorít? – érdekldtem.

Fruggi egyébként mindig kedélyes ábrázata, most elször komorodott el a megérkezése óta.

– Elrabolták a lányát a nyomorultnak. És ki kéne szabadítani.

A bejelentés hallatán elbb egymásra pillantottunk Mike-kal, majd újra a kis köpcösre függesztettük a tekintetünket, ugyanis érzdött a hangján, hogy az emberrablás még nem minden, van más probléma is az ügyben.

Fruggi is észrevette rajtunk a várakozást. Nem is tétovázott sokat, csupán annyi szünetet tartott, amíg a poharunkra, majd magára mutatva jelezte a közeled pincérnek, hogy is sört kér, aztán folytatta a mondókáját.

– Az ügy minden részletét én sem ismerem. Wilmot csak annyit mondott el, hogy kerek egymillió dolcsit követelnek az emberrablók, amit természetesen nem akar kifizetni, meg azt, hogy még egy hét van hátra a határid lejártáig… meg azt, hogy…

–  Nos? – hegyezte a fülét Mike.

–  Meg azt, hogy kung-fusokra van szüksége.

–  Kung-fusokra?

– Igen – bólintott Fruggi. – Olyan magánnyomozókra, akik mesteri szinten értenek a kung-fuhoz. Valami olyasmit mondott, hogy ha feltnés nélkül akarnak nyomozni, akkor erre mindenképpen szükségük lesz. Ezért is jutottak eszembe maguk. Mert maguk amellett, hogy piszok furmányosak, mindketten vágják ezt a témát.

–  Hm.

Belekortyoltam a sörömbe, aztán elgondolkozva az abroszra meredtem.

…Vajon milyen hely lehet az, ahol valaki a kung-fu tudásával nemhogy feltnne, hanem éppen ellenkezleg, beleolvad a környezetébe? Legalábbis furcsa.

–  Azt nem mondta Wilmot, hol történt az emberrablás? – kérdeztem.

–  Valami jajról beszélt – motyogta bizonytalanul Fruggi.

–  Mi az, hogy jajról?

–  Hát… hogy ott rabolták el a lányt.

–  Jajban?

–  Igen, jajban. Elhiszem, hogy furcsállja, elször én is azt hittem, hogy rátettem a széket a lábára, vagy ilyesmi és azért óbégat, de aztán kiderült, hogy ez a neve a településnek. Jaj. Legalábbis Wilmot szerint. Igaz, gagyogott még eltte valamit, de az egésznek nem volt semmi értelme. Persze, nem csoda, mert piszkosul be volt rúgva csórikám.

–  Aha – dünnyögtem, és úgy véltem, jobb, ha inkább Wilmotot faggatjuk errl a bizonyos „jaj”-ról. Mike-nak azonban más volt a véleménye.

–  Biztos benne, hogy Wilmot „jaj”-t mondott? – kérdezte Fruggitól.

–  Persze, hát ennyit csak meg tudok jegyezni – válaszolta a kis köpcös.

– Nem így értettem. Nem lehet, hogy az a bizonyos „jaj” valójában egy „y”-ból, egy „a”-ból és egy „i”-bl állt? A hangzása annak is ugyanaz.

– Hát, lehetséges – vont vállat Fruggi. – Ha jól emlékszem, Wilmot is valami ilyesmit gagyogott. De nagyon kis porfészek lehet, mert még sose hallottam róla.

– Téved, Mr. Fruggi – rázta a fejét Mike. – Elég jelents város, még nemzetközi repültérrel is rendelkezik. Csak egy kicsit messze van innen… Thaiföldön.

– Thaiföldön? – hördült fel a kis köpcös. – Akkor… ezek szerint Wilmot oda akarja küldeni magukat?

–  Úgy tnik – merengtem magam elé, majd rövid hallgatás után hozzátettem: – És ha így van, akkor valóban szükség lehet a kung-fu tudásunkra.




VISSZA A KÖNYVTÁRBA