Kung-fu életre-halálra - részlet




Fruggi váratlanul tört ránk, akár az afrikai homokvihar a sivatag gyanútlan utazóira. Épp kedvenc törzshelyünkön ebédeltünk, és – nem is sejtvén, milyen hátborzongató kalandba mászunk bele pillanatokon belül – felszabadultan tárgyaltuk az elmúlt éjszaka során végrehajtott akciónkat, amellyel sikerült ártalmatlanná tenni azt az õrült kéjgyilkost, aki egyik megbízónkat fenyegette.

Ebben a békés, mondhatni idilli hangulatban csapott le ránk régi ismerõsünk, az ügyfogyott, ámde örökké vidám, köpcös emberke.

– Juhé! – rikoltotta a terem túlsó végébõl, amint kiszúrt bennünket, aztán nekiiramodott, s a következõ pillanatban már ott is volt az asztalunknál. – Jaj, de jó, hogy még itt vannak! – huppant le mellénk. – Már a kínok kínját álltam ki, mert lepusztult a járgányom, a titkárnõjük meg azt csacsogta, hogy csak félháromig lesznek itt, aztán mennek valami bokszmeccsre.

– A bokszmeccs stimmel – bólintottam, miközben elfojtott mosollyal adóztam a kis köpcös jól ismert, mindig üdítõ beszédstílusának –… de annyira azért nem vagyunk pedánsak, hogy percre pontosan éljük az életünket. Másrészt még csak negyed három van.

– Nem semmi, akkor ezek szerint gyors voltam, mint Ben Johnson doppinggal meg hátszéllel – állapította meg elégedetten Fruggi, majd hozzátette: – De meg is hajtottam a taxist… mert utálom, ha nem tudom teljesíteni, amit megígérek.

– Miért, mit ígért meg? – tudakolta óvatosan Mike, mintha csak megérezte volna, hogy a kis köpcös hirtelen felbukkanása a késõbbiekben egész sor hajmeresztõ kalandba hajszol bele bennünket. – És kinek?

– Hát természetesen Wilmotnak azt, hogy ma délután összehozom Los Angeles két legfrankóbb magánnyomozójával. Márpedig azok maguk.

Elvigyorodtunk, de csak egy pillanatra. Aztán szinte egyszerre kérdeztük:

–  Ki az a Wilmot?

– Nagy cápa az ürge – magyarázta lendületesen Fruggi –, mindenféle elektronikai szerkentyûvel meg ilyesmivel kereskedik. Egyébként én is innen ismerem, ugyanis pár évvel ezelõtt én is üzleteltem számítógépekkel. Persze, én csak kis szardínia voltam hozzá képest, de egyszer egy üzlet közvetítõjeként mégis megismerkedtem vele. Jó humorú, nem lekezelõ stílusú, egyszóval szimpatikus ürge. Ezért is esett meg rajta tegnap a szívem.

–  Miért, mi történt tegnap?

–  Összefutottunk egy bárban.

–  És?

– Mit mondjak, már kilométerekrõl látszott csórikámon, hogy nyakig van a szószban. Kialvatlan volt, borostás, csapzott, meg totál részeg. Pedig egyébként nem szokása kiütni magát. Ráadásul a hely, ahol összeakadtam vele, csak a hozzám hasonló kispályások számára elfogadható, az olyanok, mint õ, be se teszik oda a lábukat, csak ha már annyira lerobbant állapotban vannak, hogy minden mindegy nekik. Meredt is a kukkerom rendesen, amikor megláttam, de aztán csak magamhoz tértem. Odamentem hozzá, és faggatni kezdtem, mi baja. Elõször baromi titokzatos volt, meg minden, de aztán az ötödik, jobban mondva, neki már vagy a huszadik whisky után végre kinyögte, hol szorít a cipõ.

– No, és hol szorít? – érdeklõdtem.

Fruggi egyébként mindig kedélyes ábrázata, most elõször komorodott el a megérkezése óta.

– Elrabolták a lányát a nyomorultnak. És ki kéne szabadítani.

A bejelentés hallatán elõbb egymásra pillantottunk Mike-kal, majd újra a kis köpcösre függesztettük a tekintetünket, ugyanis érzõdött a hangján, hogy az emberrablás még nem minden, van más probléma is az ügyben.

Fruggi is észrevette rajtunk a várakozást. Nem is tétovázott sokat, csupán annyi szünetet tartott, amíg a poharunkra, majd magára mutatva jelezte a közeledõ pincérnek, hogy õ is sört kér, aztán folytatta a mondókáját.

– Az ügy minden részletét én sem ismerem. Wilmot csak annyit mondott el, hogy kerek egymillió dolcsit követelnek az emberrablók, amit õ természetesen nem akar kifizetni, meg azt, hogy még egy hét van hátra a határidõ lejártáig… meg azt, hogy…

–  Nos? – hegyezte a fülét Mike.

–  Meg azt, hogy kung-fusokra van szüksége.

–  Kung-fusokra?

– Igen – bólintott Fruggi. – Olyan magánnyomozókra, akik mesteri szinten értenek a kung-fuhoz. Valami olyasmit mondott, hogy ha feltûnés nélkül akarnak nyomozni, akkor erre mindenképpen szükségük lesz. Ezért is jutottak eszembe maguk. Mert maguk amellett, hogy piszok furmányosak, mindketten vágják ezt a témát.

–  Hm.

Belekortyoltam a sörömbe, aztán elgondolkozva az abroszra meredtem.

…Vajon milyen hely lehet az, ahol valaki a kung-fu tudásával nemhogy feltûnne, hanem éppen ellenkezõleg, beleolvad a környezetébe? Legalábbis furcsa.

–  Azt nem mondta Wilmot, hol történt az emberrablás? – kérdeztem.

–  Valami jajról beszélt – motyogta bizonytalanul Fruggi.

–  Mi az, hogy jajról?

–  Hát… hogy ott rabolták el a lányt.

–  Jajban?

–  Igen, jajban. Elhiszem, hogy furcsállja, elõször én is azt hittem, hogy rátettem a széket a lábára, vagy ilyesmi és azért óbégat, de aztán kiderült, hogy ez a neve a településnek. Jaj. Legalábbis Wilmot szerint. Igaz, gagyogott még elõtte valamit, de az egésznek nem volt semmi értelme. Persze, nem csoda, mert piszkosul be volt rúgva csórikám.

–  Aha – dünnyögtem, és úgy véltem, jobb, ha inkább Wilmotot faggatjuk errõl a bizonyos „jaj”-ról. Mike-nak azonban más volt a véleménye.

–  Biztos benne, hogy Wilmot „jaj”-t mondott? – kérdezte Fruggitól.

–  Persze, hát ennyit csak meg tudok jegyezni – válaszolta a kis köpcös.

– Nem így értettem. Nem lehet, hogy az a bizonyos „jaj” valójában egy „y”-ból, egy „a”-ból és egy „i”-bõl állt? A hangzása annak is ugyanaz.

– Hát, lehetséges – vont vállat Fruggi. – Ha jól emlékszem, Wilmot is valami ilyesmit gagyogott. De nagyon kis porfészek lehet, mert még sose hallottam róla.

– Téved, Mr. Fruggi – rázta a fejét Mike. – Elég jelentõs város, még nemzetközi repülõtérrel is rendelkezik. Csak egy kicsit messze van innen… Thaiföldön.

– Thaiföldön? – hördült fel a kis köpcös. – Akkor… ezek szerint Wilmot oda akarja küldeni magukat?

–  Úgy tûnik – merengtem magam elé, majd rövid hallgatás után hozzátettem: – És ha így van, akkor valóban szükség lehet a kung-fu tudásunkra.




VISSZA A KÖNYVTÁRBA