![]() Az õrült kísértet - részlet ![]() A
rúgás az arcomon csattant. Nem volt
túlzottan erõs,
de egy kissé így is
megszédültem. A
következõ
elõl
szinte ösztönösen tértem ki,
aztán
hátra
csusszantam, és vártam az újabb
támadást. Érkezett is menetrendszerûen,
egy jobbhorog
formájában. Lehajoltam – az
ököl
elzúgott felettem –, majd erõteljes
köríves rúgással
válaszoltam. A sípcsontom keményen
csattant a
blokkoló alkaron, és nyomban
utána jött a kontratámadás:
egy
talpalás gyomormagasságban. Hátraugrottam
elõle,
aztán jobb kézzel
megragadtam a levegõben
mindössze tizedmásodpercnyire
megálló
lábat, ellöktem oldalra, és egy
villámgyors beugró rúgással
jó
kétméternyire repítettem ellenfelemet. – Ez
szép volt, Tony – jegyezte meg amaz,
miközben
mosolyogva feltápászkodott a földrõl. Én
is elvigyorodtam, küzdõpartnerem
ugyanis nem valami
elvetemült, drabális gengszter volt, hanem Mike
Darms,
barátom és egyben
magánnyomozó irodám
társigazgatója. A
társigazgatói rang
értékébõl
azért valamicskét levont
az az egyszerû
tény, hogy a két „rettegett
és
nagyhatalmú” fõnök
képezte a beosztottak serény és
buzgó seregét is. A
fent említett összecsapás, pedig nem
valamiféle üzleti jellegû
nézeteltérés lerendezése
volt,
mindössze napi rendes tréningünket
végeztük Los
Angeles-i házam egyik edzõteremmé
átalakított helyiségében. Mindketten
nagyon szerettük a kung-fut, bár
más-más irányzatot
követtünk. Mike
megmaradt a Tong-Long Mantis-nél én, pedig
megpróbáltam egy saját
stílust
kialakítani. Ezek a közös
edzések azonban
mindig
élményt jelentettek mindkettõnk
számára. Tökéletesen
ismertük
egymás gondolatát, így szinte
sakkozók
módjára
tudtuk, hogy egy-egy mozdulatra hogyan fog reagálni a
másik. Ez persze
bonyolította is a küzdelmet, hisz mind
nehezebbé
vált túljárni a másik
eszén. Most
is örültem, hogy sikerült és Mike
sem
haragudott, amiért erõs
volt a rúgásom, hiszen neki ez az
átlagembert
harcképtelenné tevõ
mozdulat meg se kottyant.
Csillogó szemmel, a játék
izgalmával az
arcán helyezkedett ismét küzdõállásba.
Aztán a falon lévõ
órára pillantott és
csalódottan leengedte a karjait. –
Azt
hiszem, be kell fejeznünk – mondta –
már
fél tizenegy van és tegnap
megbeszéltem az egyik ügyfelünkkel egy
találkozót tizenkettõre
az irodába. –
Akkor
ne várassuk – értettem egyet.
– Mellesleg, ki
az? –
Elég,
ha annyit mondok, hogy csinos, fiatal és nõ
– vigyorgott sejtelmesen. – Ebben az esetben nyilván velem akar majd beszélni – vigyorogtam vissza rá nyájasan. –
Mindenesetre irány a zuhany. Sietve
rendbe szedtük magunkat és húsz
perccel késõbb
már a Toyotámban ülve suhantunk az iroda
felé. Közel
háromnegyed órába telt, mire a
délelõtti
forgalomban bejutottunk
a napfényben fürdõ
belvárosba, és megérkeztünk a
kétemeletes épület elé,
amelynek egyik
földszinti
helyiségét béreltük. Beléptünk
az ajtón, Mike serényen nekiállt elõbányászni
a délre várt hölgy
aktáját, én meg leültem a
számítógép elé
és
átfutottam az e-maileket. A
többségük nyomban a
törlés sorsára
jutott,
mivel sem férfiasságjavító
csodaszerre, sem
hihetetlenül kedvezõ
befektetési lehetõségre
nem volt szükségem.
Egy viszont felkeltette az érdeklõdésemet. Mexikóból
jött egy Tenochtitlan Sportközpont
nevû
intézménybõl,
bizonyos Harry Stimsontól. Épp megnyitottam a
file-t,
amikor odalépett mögém
Mike. – Látom
Stimson megint írt – jegyezte meg. –
Te
ismered a fickót? – pillantottam fel rá. –
Ühüm
– bólogatott társam. –
Övé a
sportközpont. Egyébként menõ
hely. Körülbelül hetven
kilométerre van a fõvárostól,
és tulajdonképpen egy üdülõ
meg egy edzõtábor
furcsa keveréke. Versenyzõk
is
járnak oda felkészülni, de sportolni
vágyó nyaralók is, feltéve,
ha van
rá
pénzük, mert nem olcsó hely. –
És
mit akar tõlünk
ez a Stimson? – tudakoltam. –
Az
elõzõ
mail-ben, amit küldött azt
írta, szeretné, ha odautaznánk
és
elkapnánk egy azték szellemet. –
Egy
mit? –
Egy
szellemet. – Akkor mégis csak jó a fülem – nyugodtam meg. – És valami konkrétumot is írt vagy csak az orvosa telefonszámát? VISSZA A KÖNYVTÁRBA |