Az őrült kísértet - részlet

A rúgás az arcomon csattant. Nem volt túlzottan erős, de egy kissé így is megszédültem. A következő elől szinte ösztönösen tértem ki, aztán hátra csusszantam, és vártam az újabb támadást. Érkezett is menetrendszerűen, egy jobbhorog formájában. Lehajoltam – az ököl elzúgott felettem –, majd erőteljes köríves rúgással válaszoltam. A sípcsontom keményen csattant a blokkoló alkaron, és nyomban utána jött a kontratámadás: egy talpalás gyomormagasságban.

Hátraugrottam előle, aztán jobb kézzel megragadtam a levegőben mindössze tizedmásodpercnyire megálló lábat, ellöktem oldalra, és egy villámgyors beugró rúgással jó kétméternyire repítettem ellenfelemet.

–  Ez szép volt, Tony – jegyezte meg amaz, miközben mosolyogva feltápászkodott a földről.

Én is elvigyorodtam, küzdőpartnerem ugyanis nem valami elvetemült, drabális gengszter volt, hanem Mike Darms, barátom és egyben magánnyomozó irodám társigazgatója.

A társigazgatói rang értékéből azért valamicskét levont az az egyszerű tény, hogy a két „rettegett és nagyhatalmú” főnök képezte a beosztottak serény és buzgó seregét is.

A fent említett összecsapás, pedig nem valamiféle üzleti jellegű nézeteltérés lerendezése volt, mindössze napi rendes tréningünket végeztük Los Angeles-i házam egyik edzőteremmé átalakított helyiségében.

Mindketten nagyon szerettük a kung-fut, bár más-más irányzatot követtünk. Mike megmaradt a Tong-Long Mantis-nél én, pedig megpróbáltam egy saját stílust kialakítani. Ezek a közös edzések azonban mindig élményt jelentettek mindkettőnk számára. Tökéletesen ismertük egymás gondolatát, így szinte sakkozók módjára tudtuk, hogy egy-egy mozdulatra hogyan fog reagálni a másik. Ez persze bonyolította is a küzdelmet, hisz mind nehezebbé vált túljárni a másik eszén.

Most is örültem, hogy sikerült és Mike sem haragudott, amiért erős volt a rúgásom, hiszen neki ez az átlagembert harcképtelenné tevő mozdulat meg se kottyant. Csillogó szemmel, a játék izgalmával az arcán helyezkedett ismét küzdőállásba. Aztán a falon lévő órára pillantott és csalódottan leengedte a karjait.

–  Azt hiszem, be kell fejeznünk – mondta – már fél tizenegy van és tegnap megbeszéltem az egyik ügyfelünkkel egy találkozót tizenkettőre az irodába.

–   Akkor ne várassuk – értettem egyet. – Mellesleg, ki az?

–   Elég, ha annyit mondok, hogy csinos, fiatal és nő – vigyorgott sejtelmesen.

–   Ebben az esetben nyilván velem akar majd beszélni – vigyorogtam vissza rá nyájasan.

–  Mindenesetre irány a zuhany.

Sietve rendbe szedtük magunkat és húsz perccel később már a Toyotámban ülve suhantunk az iroda felé.

Közel háromnegyed órába telt, mire a délelőtti forgalomban bejutottunk a napfényben fürdő belvárosba, és megérkeztünk a kétemeletes épület elé, amelynek egyik földszinti helyiségét béreltük.

Beléptünk az ajtón, Mike serényen nekiállt előbányászni a délre várt hölgy aktáját, én meg leültem a számítógép elé és átfutottam az e-maileket.

A többségük nyomban a törlés sorsára jutott, mivel sem férfiasságjavító csodaszerre, sem hihetetlenül kedvező befektetési lehetőségre nem volt szükségem. Egy viszont felkeltette az érdeklődésemet.

Mexikóból jött egy Tenochtitlan Sportközpont nevű intézményből, bizonyos Harry Stimsontól. Épp megnyitottam a file-t, amikor odalépett mögém Mike.

–  Látom Stimson megint írt – jegyezte meg.

–  Te ismered a fickót? – pillantottam fel rá.

– Ühüm – bólogatott társam. – Övé a sportközpont. Egyébként menő hely. Körülbelül hetven kilométerre van a fővárostól, és tulajdonképpen egy üdülő meg egy edzőtábor furcsa keveréke. Versenyzők is járnak oda felkészülni, de sportolni vágyó nyaralók is, feltéve, ha van rá pénzük, mert nem olcsó hely.

–   És mit akar tőlünk ez a Stimson? – tudakoltam.

– Az előző mail-ben, amit küldött azt írta, szeretné, ha odautaznánk és elkapnánk egy azték szellemet.

–   Egy mit?

–   Egy szellemet.

–  Akkor mégis csak jó a fülem – nyugodtam meg. – És valami konkrétumot is írt vagy csak az orvosa telefonszámát?

VISSZA A KÖNYVTÁRBA