Az rült kísértet - részlet




A rúgás az arcomon csattant. Nem volt túlzottan ers, de egy kissé így is megszédültem. A következ ell szinte ösztönösen tértem ki, aztán hátra csusszantam, és vártam az újabb támadást. Érkezett is menetrendszeren, egy jobbhorog formájában. Lehajoltam – az ököl elzúgott felettem –, majd erteljes köríves rúgással válaszoltam. A sípcsontom keményen csattant a blokkoló alkaron, és nyomban utána jött a kontratámadás: egy talpalás gyomormagasságban.

Hátraugrottam elle, aztán jobb kézzel megragadtam a levegben mindössze tizedmásodpercnyire megálló lábat, ellöktem oldalra, és egy villámgyors beugró rúgással jó kétméternyire repítettem ellenfelemet.

  Ez szép volt, Tony – jegyezte meg amaz, miközben mosolyogva feltápászkodott a földrl.

Én is elvigyorodtam, küzdpartnerem ugyanis nem valami elvetemült, drabális gengszter volt, hanem Mike Darms, barátom és egyben magánnyomozó irodám társigazgatója.

A társigazgatói rang értékébl azért valamicskét levont az az egyszer tény, hogy a két „rettegett és nagyhatalmú” fnök képezte a beosztottak serény és buzgó seregét is.

A fent említett összecsapás, pedig nem valamiféle üzleti jelleg nézeteltérés lerendezése volt, mindössze napi rendes tréningünket végeztük Los Angeles-i házam egyik edzteremmé átalakított helyiségében.

Mindketten nagyon szerettük a kung-fut, bár más-más irányzatot követtünk. Mike megmaradt a Tong-Long Mantis-nél én, pedig megpróbáltam egy saját stílust kialakítani. Ezek a közös edzések azonban mindig élményt jelentettek mindkettnk számára. Tökéletesen ismertük egymás gondolatát, így szinte sakkozók módjára tudtuk, hogy egy-egy mozdulatra hogyan fog reagálni a másik. Ez persze bonyolította is a küzdelmet, hisz mind nehezebbé vált túljárni a másik eszén.

Most is örültem, hogy sikerült és Mike sem haragudott, amiért ers volt a rúgásom, hiszen neki ez az átlagembert harcképtelenné tev mozdulat meg se kottyant. Csillogó szemmel, a játék izgalmával az arcán helyezkedett ismét küzdállásba. Aztán a falon lév órára pillantott és csalódottan leengedte a karjait.

  Azt hiszem, be kell fejeznünk – mondta – már fél tizenegy van és tegnap megbeszéltem az egyik ügyfelünkkel egy találkozót tizenkettre az irodába.

   Akkor ne várassuk – értettem egyet. – Mellesleg, ki az?

  Elég, ha annyit mondok, hogy csinos, fiatal és n – vigyorgott sejtelmesen.

   Ebben az esetben nyilván velem akar majd beszélni – vigyorogtam vissza rá nyájasan.

–  Mindenesetre irány a zuhany.

Sietve rendbe szedtük magunkat és húsz perccel késbb már a Toyotámban ülve suhantunk az iroda felé.

Közel háromnegyed órába telt, mire a déleltti forgalomban bejutottunk a napfényben fürd belvárosba, és megérkeztünk a kétemeletes épület elé, amelynek egyik földszinti helyiségét béreltük.

Beléptünk az ajtón, Mike serényen nekiállt elbányászni a délre várt hölgy aktáját, én meg leültem a számítógép elé és átfutottam az e-maileket.

A többségük nyomban a törlés sorsára jutott, mivel sem férfiasságjavító csodaszerre, sem hihetetlenül kedvez befektetési lehetségre nem volt szükségem. Egy viszont felkeltette az érdekldésemet.

Mexikóból jött egy Tenochtitlan Sportközpont nev intézménybl, bizonyos Harry Stimsontól. Épp megnyitottam a file-t, amikor odalépett mögém Mike.

  Látom Stimson megint írt – jegyezte meg.

  Te ismered a fickót? – pillantottam fel rá.

Ühüm – bólogatott társam. – Övé a sportközpont. Egyébként men hely. Körülbelül hetven kilométerre van a fvárostól, és tulajdonképpen egy üdül meg egy edztábor furcsa keveréke. Versenyzk is járnak oda felkészülni, de sportolni vágyó nyaralók is, feltéve, ha van rá pénzük, mert nem olcsó hely.

   És mit akar tlünk ez a Stimson? – tudakoltam.

Az elz mail-ben, amit küldött azt írta, szeretné, ha odautaznánk és elkapnánk egy azték szellemet.

   Egy mit?

   Egy szellemet.

 Akkor mégis csak jó a fülem – nyugodtam meg. – És valami konkrétumot is írt vagy csak az orvosa telefonszámát?




VISSZA A KÖNYVTÁRBA