Az õrült kísértet - részlet




A rúgás az arcomon csattant. Nem volt túlzottan erõs, de egy kissé így is megszédültem. A következõ elõl szinte ösztönösen tértem ki, aztán hátra csusszantam, és vártam az újabb támadást. Érkezett is menetrendszerûen, egy jobbhorog formájában. Lehajoltam – az ököl elzúgott felettem –, majd erõteljes köríves rúgással válaszoltam. A sípcsontom keményen csattant a blokkoló alkaron, és nyomban utána jött a kontratámadás: egy talpalás gyomormagasságban.

Hátraugrottam elõle, aztán jobb kézzel megragadtam a levegõben mindössze tizedmásodpercnyire megálló lábat, ellöktem oldalra, és egy villámgyors beugró rúgással jó kétméternyire repítettem ellenfelemet.

  Ez szép volt, Tony – jegyezte meg amaz, miközben mosolyogva feltápászkodott a földrõl.

Én is elvigyorodtam, küzdõpartnerem ugyanis nem valami elvetemült, drabális gengszter volt, hanem Mike Darms, barátom és egyben magánnyomozó irodám társigazgatója.

A társigazgatói rang értékébõl azért valamicskét levont az az egyszerû tény, hogy a két „rettegett és nagyhatalmú” fõnök képezte a beosztottak serény és buzgó seregét is.

A fent említett összecsapás, pedig nem valamiféle üzleti jellegû nézeteltérés lerendezése volt, mindössze napi rendes tréningünket végeztük Los Angeles-i házam egyik edzõteremmé átalakított helyiségében.

Mindketten nagyon szerettük a kung-fut, bár más-más irányzatot követtünk. Mike megmaradt a Tong-Long Mantis-nél én, pedig megpróbáltam egy saját stílust kialakítani. Ezek a közös edzések azonban mindig élményt jelentettek mindkettõnk számára. Tökéletesen ismertük egymás gondolatát, így szinte sakkozók módjára tudtuk, hogy egy-egy mozdulatra hogyan fog reagálni a másik. Ez persze bonyolította is a küzdelmet, hisz mind nehezebbé vált túljárni a másik eszén.

Most is örültem, hogy sikerült és Mike sem haragudott, amiért erõs volt a rúgásom, hiszen neki ez az átlagembert harcképtelenné tevõ mozdulat meg se kottyant. Csillogó szemmel, a játék izgalmával az arcán helyezkedett ismét küzdõállásba. Aztán a falon lévõ órára pillantott és csalódottan leengedte a karjait.

  Azt hiszem, be kell fejeznünk – mondta – már fél tizenegy van és tegnap megbeszéltem az egyik ügyfelünkkel egy találkozót tizenkettõre az irodába.

   Akkor ne várassuk – értettem egyet. – Mellesleg, ki az?

  Elég, ha annyit mondok, hogy csinos, fiatal és nõ – vigyorgott sejtelmesen.

   Ebben az esetben nyilván velem akar majd beszélni – vigyorogtam vissza rá nyájasan.

–  Mindenesetre irány a zuhany.

Sietve rendbe szedtük magunkat és húsz perccel késõbb már a Toyotámban ülve suhantunk az iroda felé.

Közel háromnegyed órába telt, mire a délelõtti forgalomban bejutottunk a napfényben fürdõ belvárosba, és megérkeztünk a kétemeletes épület elé, amelynek egyik földszinti helyiségét béreltük.

Beléptünk az ajtón, Mike serényen nekiállt elõbányászni a délre várt hölgy aktáját, én meg leültem a számítógép elé és átfutottam az e-maileket.

A többségük nyomban a törlés sorsára jutott, mivel sem férfiasságjavító csodaszerre, sem hihetetlenül kedvezõ befektetési lehetõségre nem volt szükségem. Egy viszont felkeltette az érdeklõdésemet.

Mexikóból jött egy Tenochtitlan Sportközpont nevû intézménybõl, bizonyos Harry Stimsontól. Épp megnyitottam a file-t, amikor odalépett mögém Mike.

  Látom Stimson megint írt – jegyezte meg.

  Te ismered a fickót? – pillantottam fel rá.

Ühüm – bólogatott társam. – Övé a sportközpont. Egyébként menõ hely. Körülbelül hetven kilométerre van a fõvárostól, és tulajdonképpen egy üdülõ meg egy edzõtábor furcsa keveréke. Versenyzõk is járnak oda felkészülni, de sportolni vágyó nyaralók is, feltéve, ha van rá pénzük, mert nem olcsó hely.

   És mit akar tõlünk ez a Stimson? – tudakoltam.

Az elõzõ mail-ben, amit küldött azt írta, szeretné, ha odautaznánk és elkapnánk egy azték szellemet.

   Egy mit?

   Egy szellemet.

 Akkor mégis csak jó a fülem – nyugodtam meg. – És valami konkrétumot is írt vagy csak az orvosa telefonszámát?




VISSZA A KÖNYVTÁRBA