A kommandós háborúja - részlet

Los Angeles, Westwood, Csütörtök, 01 óra 00 perc

Na, ez a nap is jól kezdődik! – gondolta Fred Spaider, amikor hajnali egykor rohanó léptek zajára ébredt, amelyek a kert felől közeledtek, aztán a bejárati, széles üvegajtó hangos csörömpöléssel betört.

Rosszkedve valószínűleg tovább fokozódott volna, ha sejti, hogy ez még csak a kezdet, és nemsokára a fél földrész rendőrsége, valamint az egyik leghírhedtebb maffiavezér emberei veszik üldözőbe egymással versengve.
De nem sejtette...

Ingerült morgással pattant ki az ágyból, és bevetődött az egyik bőrfotel mögé. Közben átkozta magát, amiért megfeledkezett arról az évtizedes szokásáról, hogy elalváskor a párnája alá tegye a pisztolyát. Most semmi más dolga nem lenne, mint laza csuklómozdulattal előrántani a fegyvert, és beledurrantani a belépőbe.

...De hát ki gondolta volna, hogy féléves hondurasi tartózkodásából visszatérvén, már az első este megpróbálják kinyírni. Vajon ki tudhatta, hogy visszajött? Senki. Akkor viszont mi ez az egész?

Kissé tanácstalanul bámult bele a hálószoba félhomályába, miközben hallotta, hogy az ismeretlen, aki betört hozzá, már csak pár méternyire van az ajtótól.

Aztán hirtelen kivágódott az ajtószárny, és egy sötét árny robajlott be a helyiségbe. Spaider már mozdult volna, hogy rávesse magát, ám ekkor a váratlan látogató hisztérikus, rettegéstől vibráló hangon könyörögni kezdett:

– Mr. Spaider! Mr. Spaider! Kérem segítsen!

A fotel mögött lapuló férfi agyában komputergyorsasággal pörögtek a gondolatok: a hívatlan látogató nő, ez a hangja alapján egy pillanatig sem kétséges... De vajon ki lehet? És mit akar? Az most már biztos, hogy nem támadó szándékkal jött, mint azt először hitte, sőt a sikoltozása arra utal, hogy bajban van, mégpedig nagy bajban. A kérdés csak az, hogy mifélében. Meg az, hogy miért épp hozzá fordult segítségért.

Már épp azon volt, hogy kimászik a fotel mögül és felteszi a kérdést, amikor a bejárati ajtó felől újabb árnyalak közeledett. A fenyőfa parkettán keményen döngő léptekből Spaider rögtön tudta: ez utóbbi látogató férfi, s afelől se voltak kétségei, hogy a fickó a nőt üldözi. 

Egy röpke másodpercig tétovázott, mit tegyen, aztán úgy döntött, a nő pártjára áll. Hisz az a nevén szólította, tehát valamiféle közük van egymáshoz. Meg aztán annak se örült volna, ha az ő lakásában gyilkolnak meg valakit. Arról nem is beszélve, hogy ha a nőt kinyírják, akkor valószínűleg őt, a szemtanút sem akarják majd életben hagyni. 

Hogy az üldöző gyilkosságra készül, azt onnan tudta, hogy meghallotta, amint a férfi futtában kipattintja rugós tőrének pengéjét. A nő közben nyüszítve behátrált a szoba egyik sarkába, így kikerült abból a fénykörből, amit az ablakon beáramló holdfény rajzolt a helyiség közepére. Spaider elégedetten vette tudomásul a dolgot, és most már minden idegszálával az ajtóra koncentrált.  

Egy másodperccel később berobbant az üldöző. A szoba közepére érve tanácstalanul megtorpant, és dühödt fújtatással fordult körbe, hogy lássa, hová bújt előle a menekülő. A rugós tört maga előtt tartotta, szúrásra készen. 

– Mi van, nem találod? 

A kiáltás a folyosó felől hallatszott, aztán rövid dübörgés után még egy férfi nyomult be a helyiségbe. Spaider egy cseppet sem örült az újabb fordulatnak. ...Lassan kiderül, hogy egy egész hadsereg üldözi a nőt. 

– Itt kell lennie valahol. Ide szaladt be, egészen biztos... Csak nem látok semmit ebben a rohadt sötétben. 

– Akkor mire vársz, te hülye, gyújtsd fel a villanyt! 

– Ha tudnám, hol a kapcsoló. 

A tőrös odafordult az ajtófélfához, és tapogatni kezdett. Ő most nem fontos – gondolta Spaider. Viszont nagy kérdés, hogy a másiknál mi van: szintén tőr vagy esetleg pisztoly. Hm. Még csak az hiányzik, hogy lelőjék anélkül, hogy tudná miért... De elmélkedésre nincs idő, a kapcsolót kereső fickó mindjárt felkattintja a villanyt. 

Óvatosan guggoló helyzetbe tornászta magát, és hangtalanul átmászott a fotel túloldalára. Így éppen a másodiknak érkező fickó háta mögé került. Pompás!  Az ürge ugyan nem látja a sötétben, de épp az üveglapos dohányzóasztal előtt áll. Egy... kettő... három!  Spaider kivetődött a fotel mögül, és vállaival nekivágódott a férfi térdeinek, aki a váratlan lökéstől előrezuhant, arca hangos csörömpöléssel szilánkokra törte a fél centis üveglapot. 

Lövés dörent, sikoly hallatszott. A falnál tapogatózó riadtan fordult hátra, de Spaider ekkor már ott tornyosult előtte. Kezei rákulcsolódtak a tőrt tartó csuklóra, és kegyetlenül megcsavarták. Az ismeretlen fájdalmas jajkiáltással elejtette a fegyvert, teste hátrafeszült. Spaider csak erre várt. Térddel, iszonyatos erővel, alhasba rúgta a másikat, majd kissé hátralépett, és az összecsuklani készülő embert szinte letaglózta egy halántékra mért könyökütéssel. Aztán arrafelé fordult, amerre a nőt sejtette. 

– Vannak még? 

– Ketten, pisztollyal – vinnyogta a nő. 

– A rohadt életbe!

VISSZA A KÖNYVTÁRBA