A Kobraisten bosszúja - részlet




  Hölgyeim és uraim! Örömmel jelentem önöknek, hogy járgányunk még mindig egyben van, és perceken belül leszállunk ennek az isten háta mögötti Tohangnak a repülterén. Ha az ottaniak is úgy akarják!… Halljátok, nektek szólok! A fene essen belétek, világítsatok már, mert még öt perc és elfogy az üzemanyagom.

A fenti mondatokat úgy este kilenc tájban recsegte annak a parányi utasszállító repülgépnek a fedélzeti hangszórója, amelyre körülbelül két órával ezeltt, többedmagunkkal együtt nagy könnyelmen felszálltunk Mandalay-ben. Akkor még – akárcsak a többiek – mi is bíztunk benne, hogy rozoga külseje ellenére kibírja az utat Tohangig. Az id elre haladtával azonban egyre csökkent az optimizmusunk, a pilóta elbbi bejelentkezése pedig egyértelmen meggyzött bennünket arról, hogy vakmerség volt felszállni rá.

A mellettem ül Mike-ra pillantottam, aki mélyeket lélegezve próbálta megemészteni az utolsó – nyilván nem az utasok fülének szánt – néhány mondatot, aztán kitekintettem az aprócska, kerek ablakon. A nap már lebukott a látóhatár mögé, csak egy vékonyka vöröses csík derengett a horizonton. Az alattunk elterül burmai dzsungel titokzatos fekete homályba öltözött. Fénypontok, amelyek településre vagy repültérre utaltak volna sehol sem látszottak. A dolog nem tnt túl bíztatónak, s most már megértettem a pilóta idegességét. Pedig a fickó nem tartozott a görcsöls típusok közé, st! Egész idáig maga volt a megtestesült lezserség; számolatlanul itta a söröket, idnként vicceket mesélt, egyszóval úgy tnt semmi sem tudja kizökkenteni a jókedvébl. Most azonban beszüntette a show-msort, s ez egyértelmen arra utalt, hogy tényleg nem találja túl rózsásnak a helyzetet.

Elfordultam az ablaktól, s hátradltem az ülésen. Közben csendesen átkoztam magam, amiért rábeszéltem Mike-ot, hogy ne várjunk holnapig, amikor normális repülgép is indul Tohangba, hanem szálljunk fel erre a rakás ócskavasra, csakhogy mielbb megérkezzünk a Kobra-szanatóriumba. Igaz, régi ismersünk, az örökké mosolygós, szke, köpcös kis ember Ted Fruggi volt az igazi felbujtó. Ugyanis volt az, aki tegnap telefonált, és rávett bennünket, hogy azonnal üljünk repülre. S, hogy mivel sikerült ezt elérnie? Nos, Fruggi régóta ismert bennünket, és tudta, mit kell mondania.

„– …Higgyék el, Mr Grey, ez egy nagyon különleges ügy! Azért is szólok maguknak, mert tudom, hogy csípik az ilyeneket. Az itteni zsaruk viszont hülyék az ilyesmihez, legfeljebb egy tyúklopást tudnának kinyomozni … Meg aztán k mégiscsak helybeliek.

       És az baj?

    Nekem nem. De Kingsley, a szanatórium tulajdonosa azt mondja, hogy az itteni zsaruk, ha akarnának se tudnának normálisan nyomozni.

       Miért? Csak nem valami nagykutya keveredett az ügybe?

       Hát, ami azt illeti, igen.

       Akkor ezek szerint van gyanúsított, csak nem mernek hozzányúlni?

       Ehhez nem is lehet.

       Olyan nagy ember az illet?

       Nem éppen…

       Hát akkor…?

       …Nem éppen ember…

       Hogy mondja?

   Jól hallotta Mr. Grey. A helyzet ugyanis az, hogy a sok baromarcú szerint a tettes a helybeli isten.

       Kicsoda?

       Mondom, a helybeli isten.

       Akkor ez tényleg nem akármilyen ügy.

       Na ugye, mondom én. Úgyhogy pattanjanak fel az els repülgépre és jöjjenek ide, mert ezt az egészet úgyis csak akkor lehet megérteni, ha az ember itt van a helyszínen.

       Rendben, Mr. Fruggi, meggyzött.

   Helyes. Ne vesztegessenek egy percet se, induljanak amilyen gyorsan csak tudnak… Higgye el, nem fogják megbánni…”

Gondolataimból enyhe rázkódás riasztott fel. A következ pillanatban a jobb oldali hajtóm hörögve akadozni kezdett, olyan hangokat hallatva, mint egy asztmás nagyapa, ha köhögésrohama van.

A propellerre kaptam a tekintetem, majd látva, hogy még forog, az alattunk elterül feketeségbe meredtem. Egy fia fénypontot sem láttam sehol.

Dühösen szétmorzsoltam egy szitkot a fogaim közt, aztán hátradltem, s a fejem felett pislákoló világítás halovány fényénél szent fogadalmat tettem: ha lezuhanunk, megölöm Fruggit.




VISSZA A KÖNYVTÁRBA