A Halálmester - részlet

–     …most már ne variáljunk annyit, lőjük le és kész.

–     Bocsáss meg, tényleg nem kukacoskodni akarok, de szerintem mégiscsak jobb lenne, ha inkább szúrnánk.

–     Hm.

–     Most gondolj bele! Egy lövés és kész… ez olyan snassz. Viszont egy kis szurkálás, ahol ugyebár folyik a vér, hörög az áldozat…

–     Jó, jó, csak azt nem értem, hogy ez eddig miért nem jutott az eszedbe.

A férfi, akit beszélgetőpartnere a szurkálás magasabb rendűségéről igyekezett meggyőzni, töprengve a feje búbjára tolta a baseballsapkáját, és megvakarta a homlokát. Láthatóan nem lett okosabb tőle, mert néhány másodperc múlva visszahúzta a fejfedőt eredeti helyzetébe és, ha lehet, még tanácstalanabbul nézett, mint eddig. Aztán hirtelen sarkon perdült, és a tőle körülbelül ötméternyire álló, hatalmas termetű kínaira nézett.

–     Mr. Tsai! Magának mi a véleménye?

Az izomkolosszus, aki mind ez ideig fejét lehorgasztva, egykedvűen, majdhogynem unottan hallgatta a párbeszédet, most lassan a vele szemben állókra emelte a tekintetét. Előbb a két vitatkozót vette szemügyre, aztán a közvetlenül mellettük álló harmadik férfit. Ez utóbbi nem nyerhette el túlzottan a tetszését, mert undorodó képet vágott. Egy szicíliai családfő nézhet így, amikor éppen lánya hozományáról tárgyal leendő vejével, akit ugyan szívből utál, de miután az teherbe ejtette a lányt, nem döfheti le, mint szeretné, hanem kénytelen hozzáadni „azt a cédát”.

–     Nos, Mr. Tsai? Mi a véleménye? – kérdezte újfent a baseballsapkás, tudomást sem véve az izomkolosszusban dúló viharokról.

–     Nekem? – szólalt meg végül az óriás. – Hát csak az, hogy inkább lőjön le a mitugrász – utálata tárgyára mutatott –, mert, ha a közelembe jön, régen rossz neki. Csak nem képzeli, hogy egy ilyen fegyverrel a kezemben, bárki is legyőzhet egy szál tőrrel?

És megemelte az eddig lábához támasztott tárgyat. Egy úgynevezett hosszú nyelű harci balta volt, amely az ősi kínai harcművészet tizennyolc alapfegyverének egyike.

A szerszám egy közel másfél méteres fanyélből és egy – az átlagos laptopnál nagyobb méretű – fejből állt.

Riasztó látvány volt, különösen a kínai kezében, aki fenyegető arccal, résnyire húzott szemmel figyelte a szemközt elhelyezkedő triót. Aztán lassan megenyhültek a vonásai, a fegyvert újra a lábához támasztotta, és magyarázni kezdett a baseballsapkásnak.

–     Huszonöt éve forgatom ezt a szerszámot, és higgye el, nem sok ember van, aki annyira tud, mint én. Jobbat pedig nem ismerek. Ha a balta a kezemben van, bárki ellen kiállok, hacsak az illetőnél nincs lőfegyver. Tehát, ha mindenképpen meg kell halnom, akkor inkább lőjön le a mitugrász – újra fenyegetővé vált az arca –, de ne próbáljon itt holmi késekkel hadonászni, mert ideges leszek és kettécsapom.

–     Na, de kérem! Micsoda hang ez?! – a mitugrásznak nevezett sértődötten kihúzta magát.

–     Jó, jó, jó, jó – csitította a kedélyeket a baseballsapkás –, akkor egyezzünk meg Mr. Tsai. Mr. Fruggi lelövi önt, és nincs semmi hadonászás a késekkel. Így megfelel?

–     Így igen – vont vállat az óriás, aztán ruhájának zsebéből rágógumit varázsolt elő, szájába gyömöszölte, és elégedetten rágni kezdte.

VISSZA A KÖNYVTÁRBA