A cápa szájában - részlet




A krémszín, nyitott Ferrari bsz csikorgással fékezett mellettem az éjszakában.

– Szálljon be gyorsan! – hadarta köszönés helyett a volánnál ül, szke hajú, miniszoknyás lány.

– Maga aztán nem sokat veszdik a formaságokkal! – vigyorodtam el, a következ pillanatban azonban már én is megértettem a sietség okát.

A sarok mögül egy emberekkel teli Mazda vágódott ki észveszejt tempóban, az ablakán kihajoló fickó pedig nyomban célba is vett a kezében lév pisztollyal.

Ilyen gyorsan még nem szálltam be autóba. S e rekord értékébl még az sem vont le túl sokat, hogy amikor kilttünk a járda melll, egyszerre foglaltam el a bal els és a két hátsó ülést.

– Klasszul csinálta – dicsért meg a lány, miközben hatalmasat farolva befordult egy mellékutcába, s a dudát üvöltetve végigszáguldott a járdán, különféle kaszkadrmutatványokra kényszerítve a kései járókelket. Végül is érthet volt a manvere, mert a szembejöv autókat nem tudta volna ilyen gyorsan eltakarítani az egyirányú utca egyik sávjáról sem.

Azért nekem valahogy mégse tetszett a dolog.

– Ha így folytatja, nem sokáig húzzuk! – üvöltöttem torkom szakadtából, miközben igyekeztem kitámasztani magam a legbiztonságosabbnak vélt els ülésen.

– Bízzon bennem! – ordította vissza magabiztosan, majd miután tulajdonosa döbbent tekintetétl kísérve letarolt egy fagylaltos triciklit, és kidöntötte a létrát egy kirakatrendez alól, beszáguldott az utunkba es, valószertlenül szk sikátorba.

El kellett ismernem, hogy boszorkányosan vezet, az üldözket azonban egyelre nem sikerült leráznia. Ott robogtak mögöttünk és, hogy a jelenlétüket teljesen nyilvánvalóvá tegyék, idnként tüzeltek is ránk.

Lassan kezdtem rosszul érezni magam.

– Mondja – harsogtam –, megtudhatnám, miért viszem vásárra a brömet?

– Hát nem tudja? – kérdezett vissza. – Én vagyok az, akit várt.

– Igen? – csodálkoztam, majd tétován hozzátettem: – Én, mondjuk, nem vagyok annyira biztos benne.

– Áh, nem úgy értettem – legyintett ingerülten. – Én vagyok Eve Longman, akivel déleltt megbeszélte ezt a mostani találkozót.

– Ezt rögtön sejtettem, amikor odaállt mellém a kocsival, csak… Hoppá!

– Történt valami?

– Ó, semmi különös – motyogtam, miközben kisimítottam a hajamból az üldözk által szétltt visszapillantó-tükör szilánkjait.

– Akkor jó! – bólintott a lány, majd elszánt hangon kijelentette: – Most pedig rákapcsolunk!

És be is váltotta a fenyegetését. Fékezések, pördülések, gázadások, farolások követték egymást fergeteges tempóban, egészen addig, amíg a nyomunkban lévk figyelme egy tizedmásodpercre ki nem hagyott, s jó nyolcvanas tempóval be nem száguldottak egy saroküzletbe.

Ekkor a lány is visszavett a sebességbl, majd körülbelül ötpercnyi kacskaringózás után leparkolt egy kivilágítatlan zsákutca végében, két szemetes konténer között.

– Megérkeztünk? – kérdeztem óvatosan, a konténerekben kutató macskákat tanulmányozva.

– Igen.




VISSZA A KÖNYVTÁRBA